Kissé meg szeppenve ezt meg is ígértem, de mondtam, hogy ez nem megy máról holnapra úgy hirtelen. Majd lassan fokozatosan fogok elmaradozni. Próbáltam megnyugtatni.
Később aztán beigazolódott, hogy a kényszer hatására tett ígéretemet nem tartottam be. Sőt még tovább rontottam a helyzeten azzal a cselekedetemmel, hogy egy hasonló ágrólszakadt sorsú fiút is elvittem a gyülekezetbe, aki hozzám hasonlóan nagyon pozitív élményekben részesült. Ebből aztán nagy botrány lett. A fiú apjának a húga egy a városban lévő másik középiskola igazgató helyettese és párt titkárja volt. A fiút eltávolították a közelemből, mivel már csak néhány nap volt a tanévből. Velem pedig ordított, üvöltött az igazgató: “Nagyon fontolóra veszem a negyedik tanévre való felvételedet a kollégiumba!” Meg sem tudtam szólalni, fel sem fogtam, hogy milyen helyzetbe kerültem. Egy kis kínos csend után újra elhangzott az előbbi fenyegetés, de már nem olyan gorombán, mint az előbb, de szigorúan. Még erre sem válaszoltam, mert nem jutott eszembe semmi. A harmadszori ismétlés már egészen normális emberi hangon hangzott el. És akkor eszembe jutott a következő mondat: “Úgy tudom igazgató úr, hogy azért nem zárhatnak ki, mert ilyen nézeteim vannak, hanem csak azért ha keresnek valamilyen kifogást és azért.” Erre ismét felemelte a hangját: “Túl sokat tudsz már. Elmehetsz.”
Utána értettem meg az alábbi Igét:

Márk. 13.11
Mikor pedig fogva visznek, hogy átadjanak titeket, ne aggodalmaskodjatok előre, hogy mit szóljatok, és ne gondolkodjatok, hanem a mi adatik néktek abban az órában, azt szóljátok; mert nem ti vagytok, a kik szólotok, hanem a Szent Lélek.

Ekkor még a 17. évemet sem töltöttem be és rá néhány hétre jött a pünkösd, amikor az Isten útján való járásra elkötelezett döntésemet a bemerítkezéssel pecsételtem meg.

Folytatás következik…

1965 ősze talán október vagy november egyik hétköznapi istentisztelete, amikor először voltam a gyülekezetben.

1966 pünkösd vasárnapja a bemerítkezésem napja. Előtte való hetekben a gyülekezet elöljárói és a prédikátor jelenlétében felvételi elbeszélgetés, kikérdezés, hogy meggyőződjenek arról, hogy valóban komolyan gondoltam a döntésemet, és a bemerítkezésre való jelentkezést. Az életemben lévő gyümölcsök valódiságának vizsgálata. Mind ez egy kedves szeretetteljes légkörben zajlott és ezen keresztül is Isten szeretetét tapasztaltam meg. Akkoriban és ott abban a gyülekezetben még így történt a megtérés. Ezt azért hangsúlyozom ki, mert a későbbiek során ilyen alapos, lényegre törő kikérdezést sehol nem tapasztaltam.

Szabadulásom az okkultizmustól.
A bennem történt változások egyre láthatóbbak voltak. Már nem lehetett véka alá rejteni. Édesanyámnál történt látogatásaim során is szóba kerültek ezek a dolgok. Addigi éltem során kisebb – rövidebb időszakokat leszámítva nem laktam otthon, mert egész kicsi koromtól rokonoknál, intézetben, nevelő szülőknél kihelyezve, kollégiumban éltem. Amire visszaemlékszem egész kicsi gyerekkoromból, amikor a bátyám azt mondta, hogy: “Öcsike ha valaki kérdezi, hogy hány éves vagy, akkor azt kell mondani, hogy öt éves vagyok.” Én még három év múlva is öt éves voltam, mert közbe nem mondta senki, hogy már hat, hét, nyolc éves lettél. Nem kötődök úgy egy faluhoz, hogy azt mondhatnám itt nőttem fel, ide kötnek az emlékékeim. Ezt is ellopták tőlem.
Anyám örült a megváltozott életemnek és a maga módján ebben segíteni is akart. A ház teli volt okkult iratokkal, új kijelentésekkel, spiritiszta szeánszok jegyzőkönyveivel. Kíváncsian olvastam ezeket. A vezérgondolat az volt bennük, hogy a bibliát az évszázadok során a papok meghamisították, de Isten annyira törődik népével, hogy újra kijelenti azokat eszközei által, hogy ne legyünk tudatlanságban. Engem is megfogott ez a gondolat, hiszen annyira hihetőnek tűnt. Anyám elvitt egyszer egy ilyen szeánszra is, de most hadd ne kelljen leírnom, amit ott láttam. Talán már így is sokat írtam ezekről. Az otthon kapott iratokból vittem a prédikátornak is bizonygatva azok fontosságát. Ő próbált engem meggyőzni, hogy forduljak el ezektől, de én már teljesen bele voltam zsongva. A prédikátor ezt látva egy legközelebbi beszélgetéskor nagyon határozottan és keményen a szemembe nézve a következőt mondta:

“Nézd fiam (akkorra már így szólított) én az ilyen emberekkel nem is szoktam szóba állni. Veled csak azért álltam szóba EDDIG!!!, mert láttam, hogy olyan tudatlan vagy ezen a területen.” Meg kell mondjam nem valami kedves ejnye – bejnye intés volt, de hatott és szükségem is volt rá. Az “EDDIG!!!” szó szinte rettentésként hatott rám. Bele borzongtam a lehetőségbe, hogy megszakadhat minden, ami “EDDIG!!!” magával ragadott. Beszereztek nekem egy könyvet, hogy olvassam el. Akkoriban nem nagyon lehetett keresztény könyveket nyomtatásban látni. Ez is írógéppel írott, másolt könyv volt. Azóta már több kiadása is megjelent nyomtatásban. A címe pedig:

“Modersohn Ernő: Az ördög igézetében”
Az író egy német nyelvterületen élő lelkész leírja, hogy az ő országában nagyon sok ember, templomba járók is, egész tartományok a babonaság, a varázslás, a mindenféle okkult praktikák, ráolvasások bűvöletében élnek.
Szinte minden bajukra vannak különféle gyógymódok. Pl. hogyan lehet szemölcsöt eltávolítani, hány csomót kell a lószőrre kötni aztán éjjel hova kell elásni, meg a szenes vizet önteni. Könyvében gyakran beidézi az alábbi Igéket:

5 Móz. 18.9-15
Mikor te bemégy arra a földre, a melyet az Úr, a te Istened ád néked: ne tanulj cselekedni azoknak a népeknek útálatosságai szerint.
Ne találtassék te közötted, a ki az ő fiát vagy leányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló;
Se bűbájos, se ördöngősöktől tudakozó, se titok-fejtő, se halottidéző;
Mert mind útálja az Úr, a ki ezeket míveli, és ez ilyen útálatosságokért űzi ki őket az Úr, a te Istened te előled.
Tökéletes légy az Úrral, a te Isteneddel.
Mert ezek a nemzetek, a kiket te elűzesz, igézőkre és jövendőmondókra hallgatnak; de tenéked nem engedett ilyet az Úr, a te Istened.
Prófétát támaszt néked az Úr, a te Istened te közüled, a te atyádfiai közül, olyat mint én: azt hallgassátok!

Háborúban előfordulnak olyan helyzetek amikor egy – egy város területe megoszlik a harcoló felek között. Amikor éppen nem lövik egymást, mert tűz szünet van, akkor lehet feljönni a pincékből jó levegőt szívni, sétálni. Közben áttéved az ember az ellenség által megszállt területre, és ott foglyul ejtik. Ő próbál hivatkozni, hogy ő csak sétált és nem tudta pontosan, hogy hol a határ. A kemény válasz azonban nagyon kijózanító:
“A területünkön vagy! Ezért a foglyunk vagy!”
Amikor kíváncsiságból vagy csak úgy többiekkel belesodródunk a tiltott területre, akkor mi is könnyen fogollyá válhatunk. Az Új Szövetségben is találhatunk több figyelmeztetést is erre vonatkozóan:

1 Pét. 5.8
Józanok legyetek, vigyázzatok; mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen:

Arról is ír, hogy generációkra is kihatással van, ha valakinek az ősei ilyenekkel foglalkoztak. Ezek a kötelékek pedig nagyon megnehezítik az őszinte bűnbánatot, az Isten Igéjének való engedelmességet, a megbánhatatlan megtérést. Ilyenkor hullik az Ige Magja a földre. Hiába minden igyekezet, meggyőző bizonyságtétel, de még az áhítozott csodák, jelek sem hatják meg azt az embert, akit mi nagyon meg szeretnénk téríteni.

2 Kor. 4.3-4
Ha mégis leplezett a mi evangyéliomunk, azoknak leplezett, a kik elvesznek:
A kikben e világ Istene megvakította a hitetlenek elméit, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges evangéliomának világosságát, a ki az Isten képe.

Hálás vagyok Istennek, hogy még ideje korán megértette velem ezeket a dolgokat és megszabadított a káros hatások alól. A kedves, velem mindig különösen nagy törődő szeretettel foglakozó prédikátor elmagyarázta az Efézus 6, 12 és az utána való verseket. Jó alapokat kaptam rajta keresztül a megállásra. Már tudtam anyám közeledéseire nemet mondani, aki aztán átváltott egy gonosz, gyűlölködő, fölényes hangnemre. “A papok kezében ott van egy dió, de nem törik fel” Profetikus hanghordozással szinte fenyegetően mondta minden látogatáskor: “Vigyáz! Vigyáz! Nehogy te is úgy járj, mint a keresztelő János. Felismerte az Úr Jézust, de nem követte. Pedig az Úr két napig várt rá egy hegyen” Ilyen és hasonló csúsztatásokkal, féligazságokkal bombázott állandóan. Számomra ez nagy teher volt. Még ha nem mondott egy bántó szót sem, de rám telepedett valami nyomasztó megmagyarázhatatlan sötét ólomsúlyként beborító nehéz lepel. Hasonló, mint a gázmérgezés. Nincs semmi kézzelfogható, felismerhető, amitől óvakodnom kellene, és mégis fuldoklom. Egy ilyen közeljövőben lévő hazalátogatás előtt elmentem az imaházba, mikor nem volt ott senki. Sétáltam a padok között imádkozva és valami olyas féléket mondtam, hogy: “Úr Jézus Te legyőzted a sátánt. Te erősebb vagy. Nem lehet, hogy megint ő kerekedjen felül. Látod hova készülök. Kérlek, fedezz be a te véreddel.” Ilyen és hasonló tusakodásokkal próbáltam elejét venni az otthoni kudarcoknak. Nem volt semmi változás. Összetörve, megsemmisülve jöttem el otthonról. Az áttörés akkor következett be, amikor a testvérek elkezdtek kérdezősködni, hogy mi volt otthon és én nem tettem bizonyságot a gonosz munkájáról, vagyis nem dicsőítettem őt azzal, hogy elmondom a tetteit. Azelőtt mindig megsajnáltak, vigasztaltak és én jóleső érzéssel, szinte mártírként fogadtam. Hogy erre miért is nem jöttem rá előbb? Kezdtem immúnissá válni az anyám dolgait illetően. Már lepergett rólam. Nem tudott belém hatolni a hatása. Nem így a feleségem. Évekkel később haza látogattunk néhány napra. Alig töltöttünk talán három órát, amikor ebéd után elindultunk a városba és majd később visszatérve eltöltünk néhány napot, amint terveztük, azt mondta a feleségem már kint az utcán. “Menj vissza a csomagokért, mert én ide többet nem teszem be a lábam.” Pedig nem hangzott el egy bántó vagy sértő szó sem. Anyám igyekezett a kedvünkbe járni, hiszen egyre ritkábban tudtam már a család miatt is jönni. És mégis a levegőben ott volt a “hatalmasság”. Megdöbbenve kellett megállapítanom, hogy a feleségem még nem volt a védelem alatt, megerősödve, erősen állva az Úrban. Azóta számtalanszor tapasztaltam másoknál is, hogy nem tudják mitől nyugtalanok, feszültek, sebezhetőek.

Ezekből a tapasztalatokból a későbbiek során azt szűrtem le, hogy körül vagyunk véve ezzel a gonosz sátáni befolyással. Egy – egy beszélgetés egészen jól indul, majd előjönnek a véleménykülönbségek, vádaskodások, viták, szóharcok, felülkerekedni akarások. Néha már az is elhangzik az érvek alátámasztására, hogy neki az Úr mondta. Akkor szoktam megkérdezni: “Melyik Úr? Tudod kettő van.” No ekkor lepleződik le és derül ki, hogy nem egy lélekkel vagyunk megitatva. Még akkor sem ha egy gyülekezetbe járunk.

Folytatás következik..

“Mert valaki szégyel engem és az én beszédemet, az embernek Fia is szégyelni fogja azt, mikor eljő az ő dicsőségével, és az Atyáéval és a szent angyalokéval. “

Megértettem és nagyon vajúdtam hetekig. Alkudoztam az Úrral, hogy igazán megérthetné, hogy ez egy kollégium 1966-ban. De válasz csak az volt, amit olvastam. Melyik ujjamat harapjam, mindegyik fájni fog. Hetekig is eltartó vajúdó vergődésem után annyiból állt az engedelmességem, hogy kitettem a bibliámat az asztalra. Nem volt senki a tanulószobán, de bármely pillanatban nyílhat az ajtó. Biztonság képpen körül könyököltem a két karommal, hogy ne virítson legalább az a piros széle. És kinyílt az ajtó. Elhangzott az első kérdés. Mit olvasol? Félve, remegve, akadozva, dadogva kinyögtem, hogy bi-bibliát. A reagálás nagyon meg lepett. “Az egy érdekes könyv, már halottam róla, majd el szeretném kérni, ide adod?” A görcs megszűnt, de alig egy perc múlva jött a következő fiú és az elkezdett csúnyán káromkodni, csúfolódni, de az már lepergett rólam. Az volt akkor a nagy csoda számomra, hogy nem az a csúfolódó jött először hanem az, akin keresztül az Úr megerősített. Hónapokkal később értettem meg, hogy:

1 Kor. 10.13
Nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok: de hű az Isten, a ki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek. Felbátorodtam, nem csináltam titkot a dologból. Megfenyegettek, hogy kitesznek a kollégiumból, majd az iskolából, sőt még azt is el tudják intézni, hogy a városból is kitiltanak. Föl sem fogtam a szavaikat. Azóta számtalanszor megtapasztaltam, hogy Isten nagyon ügyel a fokozatosságra. Nem kíván tőlünk lehetetlent. Régi életem megszokott bűnei, trágár beszéd, tisztátalanság és had ne soroljam, mind hozzá voltak nőve az életemhez. Egyre több dologban ismertem fel, hogy Istennek nem tetsző dolgok. Igyekeztem elhagyni, letenni, de nem ment. Néha kicsúsztak a számon olyan szavak is a testvérek előtt, ami régebben annyira természetes volt. Nem csak szégyelltem magam miatta, de kezdett fájni is. Az a közeg, amiben éltem teljesen áthatott minden mocskával együtt és nem volt elég az, hogy csak úgy elhatározom, hogy többet nem.
Most így visszatekintve már azt mondhatom, hogy megkötözött rabszolgája voltam a bűnöknek. Isten kegyelmes szeretetét éreztem a testvérek szeretetén keresztül, de az a kettősség nagyon gyötört. Lelkiismeret furdalásom, méltatlanság érzésem volt. Imában kértem a szabadulást, de nem azonnal jött. Egy – két napos győzelmek után visszaesés. Újra és újra próbálkoztam és azt vettem észre, hogy az egy – két napos győzelmek kezdtek egy – két hetessé, majd hónapossá válni. Ez a felismerés aztán reménységgel töltött el, míg eljött az az idő, hogy már nem kellett kínosan ügyelni a szavaimra, mert már nem is jutott az eszembe olyan, ami miatt régen szégyenkezni kellett. Azonban volt egy területe az életemnek, mely legyőzhetetlennek tűnt. A gonosz gondolatok. Az új életemben fokozatosan megváltozott a viselkedésem, szókincsem, megjelenésem. Azonban a gondolataim, a bennem dúló harc egyre fájdalmasabb lett. A tetteimet, a beszédemet, viselkedésemet már több-kevesebb sikerrel tudtam befolyásolni, de a gonosz gondolatokkal nem tudtam megbirkózni. Hiába határoztam el, hogy nem. Újra és újra eszembe jutottak olyan dolgok, amikre nem akartam gondolni. A legváratlanabb helyzetekben, amikor a figyelmemet másra kellet, volna fordítanom. Pl: igehirdetés hallgatásakor, bibliaolvasáskor, ifjúsági órákon. Ehhez párosultak az éjszakai gyötrő álmok. Pl: zuhanok le valami magas helyről, elfog a halálfélelem és felébredek. Hideg veríték folyik rólam. Sokáig nem tudok elaludni. Ezekkel és sok más egyéb gondjaimmal magamra maradtam. Ahogy örültek a testvérek a megtérésemnek, de nem gondoltak talán belső küzdelmeimre, ami a megmaradásomat veszélyeztette. Néha elmaradoztam már az összejövetelről is. Persze ha nem volt más dolgom elmentem, már csak azért is, ha legközelebb rákérdeznek, hogy hol voltam ne kelljen magyarázkodni, hazudni. Egy ilyen alkalommal, mikor már alig vártam a végét és szép gyorsan ki akartam osonni, valaki megállított. Megkérdezte: “Hogy vagy kedves barátom?” Az idős prédikátor volt és nem volt erőm azt hazudni, hogy köszönöm jól. Csak annyit tudtam kinyögni, hogy szorongat az ördög, és nem akar elengedni. Mutattam a kezemmel is befelé fordítva az ujjaimat, mintha markolnék valamit. Erre ő félre hívott, leült mellém, odahívta a feleségét meg az ifjúsági vezetőt és valami nagyon kedves szavakat mondtak nekem. Imádkoztak értem és elénekelték az alábbi éneket:

”Ne félj csak higgy remélj, ne félj csak higgy remélj
Mert minden lehetséges annak aki hisz
Nézz Jézusodra fel, Ő az ki felemel
Mert minden lehetséges annak aki hisz

El veszi bűnödet, hittel ha ráteszed
Mert minden lehetséges annak aki hisz
Boldog ki Véle jár, békét üdvöt talál
Mert Jézus koronát ad annak aki hisz”

Rövid kis ének, de ők többször elénekelték egymás után. Az az esemény egy emlékezetes mérföldkő az életemben. Annyiféle képpen lehet kérdezni a “Hogy vagy?” kérdést. Bizony életek, sorsok múlnak tőle, ha nem jól kérdezzük, ha egyáltalán érdekel a körülöttünk élők sorsa.
Akkor nagy segítséget kaptam a talpon maradáshoz.
A bibliát olvasva rátaláltam az alábbi Igére:
2 Kor. 10.5
Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, a mely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak. Persze nem értettem, hogy egy gondolatot, hogy lehet foglyul ejteni. Talán úgy, mint a tetten ért tolvajt, hogy átadom a rendőrnek? Kezdtem belefogalmazni imáimba a problémáimat egyre konkrétabban. Aztán rábukkantam a következő ígéretre:

Fil. 4.7
És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.

Tehát én hiába is próbálkozom, de az Istennek békessége meg fogja tenni. Mivel kötőszóval (“és”) kezdődik az ígéret, van egy előfeltétel is az előző versben, amit be kellene töltenem:

Fil. 4.6
Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt.

Egy újabb feladat, amit nekem kell megcselekednem a siker érdekében, de már kezdett valami világosság derengeni az alagút végén. Bukdácsoló kereséseim közben rá kellett jönnöm, hogy minden mindennel összefügg. Végül is a szabad akaratommal eldönthetem, hogy milyen irányba nézek, hova fordítom a fejem, mi érdekel.

Pl. Zákeus hallott valamit a jövő menő emberektől és ezért felmászott egy fára. Kíváncsi volt Jézusra. Ő pedig a feléje forduló érdeklődőket soha nem hagyja válasz nélkül. Találtam további Igéket arra vonatkozólag, hogy miről gondolkodjak gyakran, szinte “éjjel és nappal”, amihez szintén ígéretek kötődnek:

Józs. 1.8
El ne távozzék e törvénynek könyve a te szádtól, hanem gondolkodjál arról éjjel és nappal, hogy vigyázz és mindent úgy cselekedjél, a mint írva van abban, mert akkor leszel jó szerencsés a te utaidon és akkor boldogulsz.

Zsolt. 1.2
Hanem az Úr törvényében van gyönyörűsége, és az ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal.

Zsolt. 1.3
És olyan lesz, mint a folyóvizek mellé ültetett fa, a mely idejekorán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el; és minden munkájában jó szerencsés lészen.

Zsolt. 119.99
Minden tanítómnál értelmesebb lettem, mert a te bizonyságaid az én gondolataim.

Péld. 19.21
Sok gondolat van az ember elméjében; de csak az Úrnak tanácsa áll meg.

2 Pét. 2.9
Meg tudja szabadítani az Úr a kegyeseket a kísértésekből, a gonoszokat pedig az ítélet napjára büntetésre fenntartani.

Folytatás következik…

Tizenhat évesen az utcán kószálva megláttam egy táblát egy háznak a falán. A következő volt ráírva:

“Jöjjetek én hozzám mindnyájan……” Mát. 11.28

Alatta az istentiszteletek napja, kezdési ideje.
Halvány sejtésem volt, hogy ez valami vallás vagy valami istennel kapcsolatos dolog lehet. Legalábbis az addigi ismereteim alapján erre következtettem. Arra gondoltam, hogy nekem már teljesen mindegy és a legközelebbi összejövetelre elmentem. Nem értettem az egészből semmit. Nem is voltak sokan. Talán 15 – 20 fő lehetett. Azonban a végén körülvettek és olyan szeretettel beszélgettek velem, mint akinek a fia most jött haza hosszú évek után. Hívtak, hogy menjek máskor is. Attól kezdve minden vasárnap egy öt gyerekes család meghívott ebédre. Egyik ámulatból a másikba estem. Nem úgy volt, mint a kollégiumban, hogy meg kellet elégedni azzal, amit a szakácsnő kiadott. Amíg az asztalon volt én ehettem. Amikor már nem bírtam nyelni a süteményt, akkor egy korty víz aztán egy harapás megint. Számomra az egész egy nagy csoda volt. Alig tudtam betelni vele. Az addigi életemben nem tudtam mi az, hogy OTTHON, mi az, hogy ANYAI SZERETET. Ezeket a fogalmakat tizenhat évesen kellett megtanulnom, átélnem. Egy új programmal gyarapodott az elfoglaltságom. Továbbra is jártam szórakozni, moziba stb. és a gyülekezetbe is. Egy időszak után valahogy már nem töltöttek be az addigi kikapcsolódásaim. Ez különösen akkor kezdett felismeréssé válni bennem, amikor az ifjúsági óra helyett moziba mentem. Pedig nagyon szerettem az ifjúsági órákat. Mindig körbe ültünk és beszélgettünk Igékről és sokat énekeltünk. Volt egy kézzel írott énekeskönyv. Az egyik fiú gitározott a testvére meg mandolinnal kísérte. Azok a fiúk voltak, akiknél ebédelni szoktam. Az énekszövegeken keresztül kezdtem megismerni a keresztény életet. Eleinte lemásoltam az énekeket a kis naptáram sorai közé beírva. A hétköznapokon, amikor magamra maradtam az iskolában vagy a kollégiumban, akkor csak elő vettem és próbáltam felidézni. Ha a dallama nem is jutott eszembe, de a szövege megerősített.

“Távozz tőlem rossz kísértés,
Távozz gonosz kétkedés,
Jézus itt áll a nagy védő,
Véle erőm nem kevés.
Jöjj csak jöjj hozzá testvérem.
Vére bűntől megtisztít,
S el pecsétel szellemével,
Tálentummal gazdagít”

Még most is emlékszem erre a kis dalra. Az ifjúsági óra végén mindenki a saját szavaival imádkozott. Mindig volt egy kis szünet, csend és akkor tudtam, hogy rám várnak, hogy én is imádkozni fogok. De hiába vártak. Hónapok teltek el, míg egyszer csak megszólaltam. Nem volt hosszú ima. Nem is egy utánzat volt, amit a többiektől hallottam. Csak annyi volt az egész, hogy:

“Úr Jézus vedd le azt a bilincset a szívemről, ami nem enged engem imádkozni.”

Akkoriban nem volt még olyan, hogy “mond utánam ezt a megtérő imát” mint azt a későbbiekben máshol láttam.
Tehát az első önállóan megfogalmazott ifjúsági órán elmondott imádság után már kezdtek felgyorsulni az események. Levette a szívemről azt a bilincset az Úr és attól kezdve nekem egyre több és több újabbnál újabb kéréseim voltak. Kezdtem megérteni azt az Igét, és folytatását is, ami a táblára volt kiírva.

“Jöjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.”  Mát. 11.28

Az ígéret – “én megnyugosztlak titeket” – kezdett beteljesedni. Éreztem, tudtam, hogy ez imameghallgatás. Ez volt az első, aminek következtében egy teljesen új irányt vett az életem. Az életunt, búskomor, depressziós, öngyilkosjelölt külső és belső jelei, megnyilvánulásai teljesen eltűntek az életemből. Jézus betartotta szavát. Amit megígért, azt meg is cselekedte. Ezt most írásban nem tudom úgy visszaadni, ahogy akkor átéltem. Egy egészen új ismeretlen világ tárult fel előttem. Nem tudtam betelni ennek az új felfedezésnek az örömével.
Nem sokkal később azonban rá kellett döbbennem, hogy ezt az örömöt, ezt az átélést valaki nem nézte jó szemmel. Megfújták a pokolban a riadót és elkezdődött egy több frontos támadás. Iskolában, kollégiumban, anyámnál tett látogatásaimkor. De erről majd a folytatásban.